Az elmúlt néhány évet, annak kihívásaival – Covid-19, háború, válság -, nem kell senkinek bemutatnunk. Talán ezek mentális egészségre gyakorolt hatása is egyre inkább ismert. Nem véletlen az sem, hogy az ifjúsági szakmában is egyre többet vitatott téma a mentális egészség és jóllét kérdése.
A pandémia óta zajlott fiataloknak szóló programjainkon szinte minden alkalommal találkoztunk olyan esettel, ami mentális nehézségeknek köszönhető, legyen szó “egyszerű” szorongásról, vagy akár pánikrohamokról. Az ifjúsági munkások körében is egyre többet beszélgetünk ezekről az esetekről, és gyakran szaktudás hiányában egymástól várjuk a segítséget, megerősítést, hogy ilyenkor mit tudunk tenni? Kihez forduljunk? Hogyan előzhetjük meg mindezt, vagy mit tegyünk, ha megtörtént a baj? Egyáltalán hol vannak az ifjúsági munkát végzők szakmai, erkölcsi, etikai határai? Állandóak a dilemmák és bizonytalanságok. Tudjuk, hogy egy hozzáértő szakember támogatása lenne a legjobb megoldás, de erre nem mindig van lehetőség. Ehhez hozzá jön még az is, hogy igaz, hogy sokat vitatott téma és egyre töbször mondjuk ki, hogy a mentális egészséggel is foglalkozni kell, a pszichológushoz, pszichiáterhez fordulást továbbra is tabu övezi.
Amikor eldöntöttük, hogy megvalósítunk egy ifjúsági cserét mentális egészség témakörben, tudtuk, hogy ebbe nem vághatunk bele felelőtlenül. Akármennyire jók a szándékaink és körültekintően készítjük elő a programot, előfordulhat, hogy megbolygatunk olyan témákat, ami a résztvevőben felszínre hoz valamit, amiben mi nem tudunk megfelelő támogatást nyújtani. Szerettük volna megteremteni valóban a biztonságos teret a fiatalok számára, megfelelő szaktudással a háttérben. Éppen ezért már a tervezési szakaszba bevontuk Kupihár Rebeka pszichológust, aki velünk tartott az ifjúsági cserére is. Az alábbi cikkben összegyűjtött élményeit, tapasztalatait azzal a céllal osztjuk meg valamennyi érdeklődő és/vagy ifjúsági munkában érintett Olvasóval, hogy azok elősegíthessék vagy mélyíthessék a fenti kérdéskörökön való gondolkodást, az arról történő szakmai beszélgetéseket, vitákat.
Mentőmellénynek lenni – pszichológusként egy ifjúsági cserén
Ifjúsági munkásként felelősségünk, hogy a tanulási tereink és helyzeteink biztonságosak legyenek. Amennyire nem fér kétség ahhoz, hogy egy kenutúrán biztonsági mellényt adunk a résztvevőinkre, azt hiszem ugyanennyire egyértelműnek kellene lennie, hogy egy érzelmileg „veszélyes” helyzetben jelen van egy olyan pluszban bevonható támogató erő, akire lehet számítani szakmailag, emberileg. Aki segít megtartani azokat, akiknek szükségük van erre.
Egy ifjúsági cserén jelen lenni olyan, mint egy rét kivirágzását nézni gyorsított felvételen. Minden hirtelen és intenzíven történik. Ez gyönyörű tud lenni, de veszélyes is. A projektek során egy új, kis valóságot teremtünk, amiben minden égetőbb és intenzívebb: öröm, találkozások, fájdalom, tanulás. Egy ifjúsági cserén a résztvevők nagyon sérülékenyek. Életkorukból, a kulturális sokszínűségből, a helyzet újdonságából és felfokozottságából fakadóan.
A sérülékenység ideális esetben segíti a tanulást, mert nyitottságot, újfajta figyelmet hoz magával. Sziklát mászni sem fogunk tudni a földön állva megtanulni. Ugyanakkor szakemberként nagyon fontos az, hogy kívülről, szinte nem látható módon óvni tudjuk a résztvevőinket, hogy legyen egyfajta biztosító kötelünk a tanulási folyamat során.
Ennek pedig egy sarokpontja, hogy elérhető a program alatt megfelelő mentális támogatás a résztvevők számára. Különösen, ha olyan témát érintünk, ami a résztvevők intenzív érzelmi bevonódását hozhatja magával.
Ilyen volt például ez az ifjúsági csere, mely során a mentális egészség témakörét dolgoztuk fel a fiatalokkal. Nehéz volt eleinte megtalálni a helyemet a folyamatban, ugyanakkor rengeteg hozzáadott érték származott belőle. Ezeket szeretném a következőkben összefoglalni, bízva abban, hogy ezzel hozzájárulhatok a gyakorlat elterjedéséhez, és a pszichológusok bevonása egy-egy ilyen folyamatba gyakoribbá válik.
Maga a felkérés megtisztelő és örömteli volt, ugyanakkor kicsit zavarba ejtő is. Egyikünk sem tudta hol is lesz a helyem pontosan ebben a folyamatban, ugyanakkor nagyon nagy bizalommal fordultak felém a facilitátorok már a kezdetektől. Különösen fontosnak tartottam azt, hogy már a tervezési folyamatba is bevontak, így a szempontjaim be tudtak kerülni a programtervbe, valamint én is fel tudtam készülni azokra a pontokra, amelyek esetében a résztvevők nagyobb sérülékenységére számítottam. Így ez a biztonsági mellény, közvetetten a program tervezésén és közvetlenül a személyes figyelmemen keresztül is jelen tudott lenni a résztvevők számára.
A feladataim eleinte homályosak voltak; a programban minden nap kaptam egy idősávot, amely során a résztvevőktől érkező, a témához kapcsolódó kérdésekre adhattam volna választ. Ez frontális módon csak nagyon kis mértékben valósult meg: az alkatomból és a konkrét kérdések hiányából fakadóan. Ehelyett néhány extra programelemmel járultam hozzá a folyamathoz, melyre néha a résztvevőktől, néha a facilitátoroktól érkezett igény.
Ez leginkább spontán módon szerveződött: mikor a résztvevők „konkrétabb, szakmaibb” jellegű ismeretekre vágytak, akkor a facilitátorokkal közösen átstrukturáltuk a napot, és helyet tudott kapni egy-egy programelem, amiben kognitív torzításokkal, gyásszal vagy egyéb, a csoportot érintő, aktuális témával foglalkozhattunk.
További feladatom volt a napi program után a csoportveztők és facilitátorok „szupervíziójának” vezetése. Ez általában – talán a csoport heterogenitása miatt is – inkább egy önreflexiós blokként tudott működni, amely során a saját tanulásukra, szerepükre és érzelmeikre tudtak reflektálni az abban résztvevők. Egy-egy hosszú nap után öröm volt látni, ahogyan a facilitátorok is fel tudtak kicsit engedni, hogy saját magukhoz is kapcsolódhassanak végre.
Emellett a csere folyamán adott volt a fiataloknak az egyéni beszélgetés lehetősége is. Kezdetben csak szégyenlősen szegődött mellém egy-egy résztvevő informális módon, a program vége felé azonban egyre többen kerestek fel valamilyen konkrét kérdéssel, helyzettel kapcsolatban.
Ezek a beszélgetések – szándékosan nem ülést, vagy konzultációt írok – a legkülönfélébb körülmények között történtek, ahogyan éppen a helyzeti tényezők éppen alakították. Kint a novemberi utcákon sétálva, vagy a konyhában vacsora után, a mosogatógép dorombolásával a háttérben. Ettől az egész élettel telivé változott.
Mint mikor a Balaton tükörsima vizét nézzük és beúszik a képbe egy hattyú. Lélegezni kezd az egész. Szakmai szempontból, ha a pszichológia képzésen tanítottak fényében nézek rá ezekre a helyzetekre, nagyon erősen kifogásolhatóak. Tegeződés, rugalmas időkeretek, közös reggeli. Viszont, ha emberi szempontból nézek rá, akkor nincs kérdés. Ezek a beszélgetések fontosak voltak. Sőt. Meg merem kockáztatni, hogy a résztvevők egy részében bizalmat tudott ébreszteni a pszichológusok iránt. Mert nem egy olyan hierarchizált, túlmisztifikált köntösben találkozhattak ezzel a szakmával, ahogyan az általában reprezentálva van. Egy hús-vér emberrel találkozhattak, aki figyelt rájuk. És ez segített.
Volt, akinek ez belépési pont volt, aki azóta tudom, hogy elkezdett egyéniben pszichológushoz járni, mert már „nem fél” ettől, és tudja, hogy „menni fog” neki.
Továbbá, amit kiemelten fontosnak tartok, hogy olyan személyeknek is volt hozzáférése pszichés támogatáshoz (még ha nagyon behatárolt időkereten belül is), akik egyébként, szocioökonómiai helyzetük miatt nem engedhetnék meg maguknak azt a luxust, hogy szakemberhez forduljanak. (Az állami ellátórendszer sajnos a résztvevő országok egyikében sem tűnt kifejezetten rózsásnak.)
Ha az ember valaha foglalkozott kamaszokkal, tudja, milyen nagyon kíváncsiak a fiatalok önmagukra, mennyire szomjazzák a visszajelzést saját magukról és a munkájukról, mennyire szeretnék megtudni, kik is ők valójában.
Kivételes, hogy pszichológusként olyan helyzetben is láthattam a hozzám fordulókat, mint egy csapatépítő játék, egy interkulturális este megszervezése, vagy egy meghitt, páros feladat. Sokkal tágabb perspektívából láthattam a fiatalokat, és sokkal részletesebb, „igazabb” képüket tudtam visszatükrözni, mintha csak egyszemélyes helyzetben találkoztam volna velük. Ennek mentén úgy vélem sokkal több megerősítést kaphattak, és új szemszögekből vizsgálhatták meg saját magukat.
Összességében tehát: bár eleinte nehéz volt megtalálni a helyemet a folyamatban, mert valamennyiünk számára új volt még ez a helyzet, idővel azonban megérkeztek azok az igények és feladatok, amikkel hozzá tudtam járulni a projekt sikerességéhez.
A fiatalok pszichológusok iránti bizalmát meg tudta erősíteni egy ilyen fél-informális találkozás ezzel a szakmával, sokak számára hozzáférhetővé vált pszichés támogatás, akik egyébként nem engedhették volna meg maguknak ezt, és ami a legfontosabb, nagyobb biztonságban érezhették magukat résztvevők és facilitátorok egyaránt, így sikeresebbé és zökkenőmentesebbé vált a közös tanulás.
A cikket írta: Kupihár Rebeka
A bevezetőt írta: Radák Luca
