Kijelzőközösségek I.

A mindannyiunk életét érintő változások közepette tartsunk szünetet, és gondoljuk át a következőket: hogyan alakultak át társas kapcsolataink, milyen alternatívái lettek a közösségi programoknak az otthonmaradás elvét követve? A közösség iránti felelősségtudatos magatartásunk alapját képezi a saját és társaink védelmét jelentő #maradjotthon irányelv. A felelősségen és szolidaritáson alapuló helyzetben a közösségi életünk nagy része kerülhet át az online térbe. Kétrészes cikkünkben rávilágítunk néhány olyan szempontra, amellyel ugyan nem állást kívánunk foglalni az online versus offline vitában, de azt hangsúlyozni, hogy az online térben zajló közösségiség igenis valós.  

Hálózatba kapcsolt individualizmus 

A szociológusok és társadalomkutatók (de a sci-fi szerzők is) már az internet megjelenése óta sokat gondolkodtak azon, mindez miként hat az emberi közösségek működésére. A téma egyik legjelesebb nemzetközi szakértője az amerikai szociológus, Barry Wellman, akinek az életútja több szempontból is érdekes, hiszen a hatvanas évektől a közösségek és közösségi hálózatok működésével foglalkozott, és mint ilyen, nagyon korán (már a kilencvenes évek elején) feltűnt számára, hogy ezek egyre nagyobb mértékben helyeződnek át az online térbe. Wellman azért is előszeretettel emlegetett példa jelen cikk szerzői számára, mert személyében cáfolja a „digitális bennszülöttekre” és „bevándorlókra” vonatkozó közkeletű elméleteket, ugyanis már jócskán felnőttfejjel tanult bele a digitális technológiák működésébe és minden bizonnyal aktívabb és kompetensebb felhasználó sokunknál (például érdemes megnézni, milyen lelkes twitterező). És ha már itt tartunk, fontos kiemelni, hogy ezzel együtt sajnos az sem igaz, hogy a fiatalok „digitális bennszülöttként” mind tudatos és profi felhasználói lennének a digitális eszközöknek – nagy különbségek vannak abban, ki mennyire tudja a saját hasznára fordítani a digitális világban rejlő lehetőségeket, és ezek általában igencsak összefüggenek a meglévő társadalmi egyenlőtlenségekkel. 

De vissza a közösségek működésére. Wellman szerint a társadalmi együttélések módja sokat változott az elmúlt évtizedekben. Már nem skatulyákban, vagy kicsi dobozokban élünk, ahol a helyi közösség, a szomszédság és a család határozza meg közösségi életünket, hanem a hálózatba kapcsolt individualizmus világa vesz minket körül, mi pedig hálózatba kapcsolt egyénekként veszünk ebben részt. Sokféle, olykor csak részlegesen átfedő hálózatnak vagyunk tagjai, és ezeknek mi magunk vagyunk a középpontjában. Hogy hogyan? Szó szerint a zsebünkben hordjuk a hálózatainkat. Ezzel kapcsolatos tapasztalataink bővülnek, de nem szabad elfelejteni, hogy tudatosan is szervezhetjük közösségi életünket. A saját barátainkkal, közösségeinkkel a megváltozott körülmények ellenére is tarthatjuk a kapcsolatot és kereshetünk közösen alternatívákat az online térben a szabadidő eltöltésére.   

Hármas forradalom ment végbe az utóbbi két-három évtizedben. Az internet forradalma a legtöbbek számára elérhetővé tette, hogy online kapcsolódjunk egymáshoz, a közösségi hálók forradalma létrehozott olyan platformokat, amelyek a kapcsolattartást egyszerűvé, olykor kifejezetten szórakoztatóvá tették, és rengeteg embert ösztönöztek a csatlakozásra, a mobilforradalom pedig az egyént (és nem azt a helyet, ahol a számítógép és/vagy az internethozzáférés van) tette a kapcsolatteremtés középpontjává. Ahogy Wellman és szerzőtársai nemrég fogalmaztak, „egy ilyen hálózati társadalomban az embereknek nagyobb lehetősége van sokféle társadalmi kör elérésére, de gyakorta saját maguknak kell aktívan kapcsolatot tartaniuk ahelyett, hogy egy mindenkit magában foglaló csoport kényelmét élveznék.” 

Virtuális vs. valós? 

Érdekes, de csöppet sem újszerű tendenciája a társadalmi együttélésnek, hogy a mindennapi életünk jelentős változásai komoly morális pánikkal járhatnak együtt: a megszokott, biztonságosnak tűnő életünk átalakulását veszélyesnek, olykor erkölcsi romlásnak éljük meg. Ezt különösen gyakran tapasztaljuk a médiával, a kommunikációs módokkal kapcsolatban, híres példa Platón, aki az írásbeliségtől féltette a világot. Mi a magunk részéről kettő dolgot emelnénk ki az online közösségi élettel kapcsolatos aggodalmakkal kapcsolatban: 

1. Vajon a közösségiség ellenében hat?

Ez egy kettős kérdés. Először is fontos tisztázni, hogy a virtuális (illetve pontosabban: online) közösségek nagyon is valódiak. A szkeptikusok számára az igazi veszélyek lehetnek meggyőzőek (az online zaklatás vagy bullying nagyon is valós következményekkel jár az ezt elszenvedők számára – de természetesen a pozitív élmények, tapasztalatok is valós hatással bírnak), az optimisták online szerveződő közösségeket emlegethetnének fel, amelyeknek tagjai valós társas támogatást nyújtanak egymásnak (például a Száraz november kezdeményeséhez kapcsolódó Facebook-csoportban). 

A másik kérdés is egy régi mítosz az online közösségi élettel kapcsoltban, ami bár most, a társas izoláció kapcsán kevésbé releváns, egy rövid utalást azért érdemel. Szinte minden ezzel kapcsolatos kutatás a nyugati világban azt mutatta, hogy az online közösségi élet (békeidőkben, tegyük hozzá) nem hat az offline közösségiség ellen, sőt, az online és az offline közösségi élet együtt jár, minél több „fizikai” barátja van valakinek, annál több időt tölt online. Azaz nem kell attól félnünk, hogy a jelenleg képernyő elé szorított fiatalok immáron sosem érzik majd hiányát a személyes közösségi tevékenységeknek. Itt még egy dolgot meg kell jegyezzünk. Manapság már egyre kevésbé a médiafogyasztás platformja, mint annak a módja a meghatározó. Azaz: egy okostelefonon is nézhetünk videoklipeket, ami általában (különösen, ha ezt egyedül tesszük) valóban nem köt össze minket másokkal, de számos eszköz a kapcsolatteremtésre, kapcsolattartásra, a többirányú kommunikációra, a tartalomgenerálásra is lehetőséget teremt. Azaz a kreatív és tudatos használat szempontjai a fontosabbak, amihez különösen fontos a megfelelő médiaszocializáció.  

2. Vajon függővé tesz?

Ez már egy nehezebb kérdés. Na nem azért, mert a digitális technológia gonosz, vagy az ember esendőbb lenne ezzel szemben, mint más társadalmi-kulturális produktumokkal szemben, hanem azért, mert valóban sok piaci vállalat azzal a céllal hoz létre és működtet egyebek mellett online platformokat is, hogy ott minél több időt töltsünk, és addig is fogyasszuk a ránk szabott reklámokat. Akinek ezzel kapcsolatos fenntartása van, az inkább a kapitalizmusban keresse a problémát, mint a technológiában. Azonban még ezzel együtt is meg kell jegyeznünk, hogy a függőség-elméletek is több szempontból sántítanak, leginkább abban, hogy nem tudjuk, mi lenne a függőnek tituláltakkal a digitális technológia nélkül? Lehet, hogy más függőségük lenne? Lehet, hogy kevésbé integrálódnának a társadalomba? Megnyugtató válaszokkal nem tudunk szolgálni, csak még egyszer arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a technológia önmagában nem bír morális értékkel, annak az emberek általi használata vezethet pozitív és negatív kimenetekhez is. Ennek kapcsán még egyszer érdemes aláhúzni: különösen fontos, hogy a gyerekeket tudatos médiahasználókká neveljük, hogy ki tudják használni az ebben rejlő lehetőségeket, és ne a veszélyek áldozatává váljanak. 

Az online tevékenységek világa, az online közösségi élet tehát nagyon is valós, mind a lehetőségek, mind a veszélyek terén. Ha csak az online közösségekre gondolunk, utóbbiak kapcsán a bullying, a személyes adatok biztonsága és véleménybuborékba való beszorulás említhetők talán leginkább, a lehetőségek terén pedig a kapcsolattartás és kapcsolatkialakítás egyszerűsége, a tartalmak létrehozásának és megosztásának lehetőségei, valamint a közösségi részvétel említhető. A következő részben a részvételi lehetőségekről fogunk írni Nektek.  

A cikket írta:
Déri András és Gulyás Barnabás

2020-04-24T14:36:52+02:00